Majdnem az öltözői kád vízébe fulladt a britek korábbi legendája.
Csizmazia Zoltán
Túl vagyunk Wimbledon első hetén, drámákon, csalódásokon és nagy meglepetéseken is. A férfiaknál csak kilenc, a nőknél nyolc kiemelt érte el a második "félidőt". A folytatás eredményeinek közlése helyett most a londoni Grand Slam tornát valami egészen más atmoszférából közelítjük meg.
Ha már a drámák kerültek szóba, akkor egy szó szerint drámai pillanatokat idézünk most fel Wimbledon egészen fantasztikus történetéből, amelynek főszereplője egy egykori műsorvezető, korábbi Roland Garros-bajnok Sue Barker, és a brit legenda, a John Lloyd drámai részletekkel tarkított története.
John Lloyd, aki az 1970-es és 1980-as években a brit tenisz egyik meghatározó alakja volt, egy kis híján tragédiával végződött megrázó történetet osztott meg. 1976-ban, egy kimerítő, ötszettes vereséget követően Phil Dent ellen, Lloyd a wimbledoni öltözőben próbált regenerálódni egy forró fürdőben. A fáradtságtól és a csalódottságtól elgyötörve azonban elaludt a kádban, és a víz alá csúszott, ami majdnem a fulladásához vezetett. Szerencséjére egy másik játékos, aki egy wimbledoni koktélpartiról érkezett és sürgősen a mosdót kellett használnia, észrevette, hogy Lloyd bajba jutott, és kihúzta a vízből, megmentve ezzel az életét. Ezt a történetet, amelyet Lloyd humorral és mesélői tehetséggel adott elő, a wimbledoni öltöző egyik legemlékezetesebb anekdotája lett, és Barker is megosztotta 2024-ben megjelent könyvében (Wimbledon: A Personal History)
Barker így írta le az esetet: „Lloyd, aki kiváló sztorizó, elmesélte, hogyan halt meg majdnem a wimbledoni öltözőben egy szörnyű vereség után.” A történet nemcsak Lloyd túléléséről szól, hanem arról is, milyen szoros kapcsolatok és váratlan fordulatok jellemezték a torna kulisszái mögötti világot.
Sue Barker, aki közel három évtizeden át, 1993-tól 2022-ig volt a BBC wimbledoni közvetítéseinek arca, 2024-ben nosztalgikus céllal tért vissza a tornára. Miután 2022-ben visszavonult a műsorvezetéstől, Barker az Emirates Airlines partnereként kapott munkát, amelynek keretében a torna helyszínének tökéletes állapotát ellenőrizte. Ez a visszatérés azonban nemcsak szakmai, hanem érzelmi utazás is volt számára, hiszen Wimbledon több mint fél évszázadon át meghatározó szerepet játszott az életében – először játékosként, majd műsorvezetőként.
Barker könyvében részletesen beszámol wimbledoni élményeiről, kezdve az 1977-es elődöntőtől, ahol a legnagyobb csalódását élte át, amikor nem sikerült bejutnia a döntőbe. A könyvben kiemeli a „Last 8 Club” jelentőségét, amely a torna negyeddöntőseit, elődöntőseit és döntőseit köti össze egy exkluzív közösségben. Barker első megjelenése ezen a rendezvényen 1976-ban volt, ahol olyan ikonokkal vacsorázott, mint Billie Jean King, Tracy Austin vagy Olga Morozova, és Lloydhoz hasonlóan ő is szórakoztató beszédet mondott, felidézve a torna legemlékezetesebb pillanatait.
Barker wimbledoni karrierje nem ért véget zökkenőmentesen. 2022-ben, 30 év után, bejelentette, hogy visszavonul a BBC műsorvezetői székéből, de később elárulta, hogy valójában nem önszántából távozott. A BBC „frissíteni” akarta a műsort, és Barker úgy érezte, jobb, ha önként lép le, mielőtt „kiküldenék a hátsó ajtón”. Ez az élmény, valamint a „Question of Sport” című műsorból való elbocsátása nagyon negatívan érintette, úgy érezte, a BBC kiszúrt vele.
Ennek ellenére Barker nem zárkózott el a visszatérés gondolatától. Egy 2024-es interjúban elmondta, hogy szívesen vállalna újra szerepet a wimbledoni közvetítésekben, mert „imádta a munkát és az embereket”. 2024-ben már szurkolóként vett részt a tornán, és különleges pillanat volt számára, amikor Andy Murray búcsúmeccsén interjút készíthetett a centerpályán (fotónk), ahol a közönség hatalmas tapssal fogadta.
Barker könyve nem csupán egy teniszmemoár, hanem egy szerelmes levél a tornához, amely az életének középpontjában állt. A könyvben nemcsak a saját karrierjét és a Lloyd-féle drámai történeteket osztja meg, hanem a wimbledoni hagyományokat, a játékosok közötti bajtársiasságot és a torna egyedülálló atmoszféráját is bemutatja. Például kiemeli Björn Borg babonás szokásait, aki minden évben ugyanabban a Swiss Cottage-i hotelben szállt meg, vagy a modern játékosok kihívásait, akiknek a média nyomása és a reflektorfény gyakran túl nagy terhet jelent.
Barker emellett személyes anekdotákat is megoszt, például azt, amikor 2013-ban Andy Murray wimbledoni győzelmét túlzott elfogultsággal kommentálta, amit később Judy Murray, Andy édesanyja is humorosan megjegyzett. Egy kiszivárgott felvételen Barker látható, amint lelkesen szurkol Murray-nek, holott műsorvezetőként az elfogulatlanságra törekedett. Ez a pillanat is jól mutatja, mennyire szenvedélyesen kötődött a brit teniszhez és Wimbledonhoz.
Sue Barker és John Lloyd története szorosan összefonódik Wimbledonnal, amely nemcsak a tenisz, hanem az emberi kapcsolatok és drámai pillanatok színtere is. Lloyd életveszélyes fürdőkádas kalandja és Barker nosztalgikus visszaemlékezései a torna közösségi szelleméről és hagyományairól mind azt mutatják, hogy Wimbledon sokkal több, mint egy sportesemény – egy olyan hely, ahol legendák születnek, és ahol a múlt és a jelen összefonódik. Barker könyve és a wimbledoni élményei iránti szeretete inspiráló olvasmány minden teniszrajongó számára, és egy korszak méltó lezárása, amelyben ő maga is a torna egyik ikonjává vált.
